@Bounce13
Helena Trilógia II - SZABADESÉS
1. fejezet: Vándor - részlet
Szakadó esőben értünk vissza a kis kocsmába. Már nem kellett ebben a furcsa idegenben kételkednem; felszabadultnak éreztem magam mellette. Amíg vacsoráztunk, egyfolytában arról mesélt, milyen helyeket járt be, s mi mindennel találkozott. Alig jutottam szóhoz, élvezet volt hallgatni a duruzsoló szavait. Furcsa, talán elhamarkodott érzés született meg bennem: szereztem egy új, különleges barátot.
– Nyolcra otthon kell lennem.
Gregory felvonta a szemöldökét.
– Ilyen szorosra fogják a gyeplőt? – nevetett.
– Igaza van. Gondolj bele… egy idegen emberrel vagyok, már órák óta… rettenetesen ideges lehet. Ismerem.
– Akkor… indulhatunk is!
– Hívok egy taxit.
– Dehogy hívsz! – vágta rá, s máris kifizette a vacsorát.
– Van kocsim. Van jogosítványom. Hol itt a probléma?
Nevetve léptünk ki az ajtón, s futottunk el az autóig. Még mindig esett az eső.
– Lehet, hogy nincs is jogsid… mutasd csak! – nevettem.
– Azt már nem!
– Mi? – néztem rá. – Talán nincs jogsid? Válaszul csak nevetett és a fejét csóválta.
– Merre laksz?
Soha nem repült még el olyan gyorsan az a fél óra, ami alatt Gold Beachből hazajutottam a birtokra. Olyan jól éreztem magam, hogy néha folytak a könnyeim a nevetéstől.
Mikor lefordultunk a Pistol mellett, Gregory csendesebb lett. Megnéztem a telefonomat: amióta elváltam Jeremytől, egy üzenetet, egy hívást se kaptam. Háromnegyed nyolcra járt az idő.
– Jó, ha itt megállok?
Felnéztem. A ház ablakaiból pislákoló fények messziről látszottak. Gregory hangja kedvetlenné változott.
– Persze, tökéletes. De mi a baj?
Keserűen elmosolyodott.
– Összerakhattam volna, kikről beszélsz, amikor elmondtad, kik alkotják a családodat.
– Miért mindig így kell kiejtened ezt a szót? – vontam fel a szemöldököm.
– Helena, még csak pár napja vagyok itt, de a… Ravenekről sokat hallottam. Az emberek sok furcsa dolgot mesélnek róluk.
Nem hittem a fülemnek.
– Mit mesélnek róluk? – Hogy a legidősebb testvér természetellenesen kiváló orvos. És hogy a fiúk zárkózottak. Meg hogy ez a hely… furcsa… hogy senki nem jön ide. Olyan színben tüntetik fel, mintha átkozott lenne, nem vicc.
– És te az emberek pletykáira építesz? Ez szánalmas, Gregory.
– Mondtam, hogy Gregnek hívj – mosolyodott el hirtelen.
A kilincsért nyúltam, de hirtelen ott éreztem az érintését a másik kezemen.
– Várj…
– Igen? – Köszönöm ezt a napot, Helena – mosolygott.
A mogyoróbarna szemeit még nem láttam ennél barátságosabbnak.
– Kérdezhetek valamit úgy… ötödszörre? Mit…
– Hogy mit akarok tőled? – nevetett.
– Barátnőt szeretnél? – néztem mélyen a szemébe.
Elfintorodott.
– Jó ég, dehogy! Az nem egy vándor stílusa!
– Akkor mi egy vándor vágya? – nevettem.
– Az, hogy húzz a kocsijából, de előbb mondd meg neki, mikor találkozol vele holnap!
Féloldalas mosolyra húztam a számat, s egy szó nélkül fordultam meg és hagytam ott.
Anélkül, hogy még egyszer hátrapillantottam volna, az otthonom felé vettem az irányt. A kocsi motorja felbúgott, s Gregory elhajtott.
Pontosan nyolc órakor nyitottam be a melegséget árasztó nappaliba.
– Szia!
Levettem a kabátomat, és a sáros cipőmet. Nem kaptam választ a köszönésre.
Amint újból meg akartam szólalni, valaki hirtelen kisietett a konyhából.
– Jó ég, tiszta víz vagy! Mutasd a fejed! Nem hiszem el, hogy nem jöttetek be hozzám csak egy fél percre reggel, hogy megnézzem a fejedet! Elképesztőek…
– Jennifer, kérlek…
De már a fejemet tapogatta. Csillogó, hozzáértő szemekkel átfésülte a hajamat az ujjaival, s igyekezett minél mélyebbre látni.
– Nem fogsz se tetveket, se homloklebeny csont-maradványokat találni – sóhajtottam türelmetlenül.
Rám emelte a mélybarna tekintetét. Hollófekete haja hosszú fonatban lógott a vállára.
– Utoljára mondom. Ha bármi bajod van, ha megmagyarázhatatlan migrén, vagy hőhullám, szólsz. Nincs kifogás.
– Értettem, anyuci – néztem rá nyomatékosan.
Bólintott, s aztán a kanapé felé szúrt egy parancsoló pillantást, s azzal visszapördült a konyhába.
Jeremy a karfának dőlve, felhúzott térdekkel olvasott a kanapén. Amióta megjöttem, nem nézett fel a könyvéből. Óvatosan hozzáértem, s erre egy félmosoly jelent meg az arcán.
Felpillantott. Kikaptam a könyvet a kezéből, s letettem az asztalra.
– Ne már, nem tudom, hol tartottam!
– Az elég nagy baj – mosolyogtam.
Mérgesen nézett rám. Sokáig szótlanul farkasszemet néztünk, majd végre megszólalt:
– Szerencséd, hogy hazaértél nyolcra.
– Gondolom. Egyébként mit csináltál volna velem? – kérdeztem kíváncsian.
– Nem tudom… – morogta maga elé.
– Jól érezted magad? – kérdezte szarkasztikusan.
– Köszönöm kérdésed, felettébb nagyszerűen éreztem magam – elvigyorodtam, s közelebb hajoltam hozzá, tágra nyitva a szemeimet.
– Ne már, látom… elég! Sértődötten visszahúzódtam.
– És ha csak egy csókért hajoltam oda?
– Nem azért hajoltál – morogta.
Nagyon nem tetszett a morcos hangulata.
– Milyen jó kedved van! Tökéletesen éreztem magam, szereztem magamnak egy új barátot, és nem is örülsz a sikeremnek? Köszönöm, Jeremy!
– Szívesen – morogta tovább.
– Mivel én nem vagyok Látó, engedd meg, hogy megkérdezzem: történt valami?
– Azon kívül semmi, hogy órákon keresztül nem láttalak, és ez alatt az idő alatt egy vadidegennel sétálgattál.
– Ha annyira hiányoztam, nem ilyen kedvvel fogadnál!
Megvonta a vállát, s felvette a könyvet az asztalról. A csuklója köré fűztem az ujjaimat, s kicsavartam a kezéből. Közelebb kúsztam hozzá, s még mielőtt bármit mondhatott volna, megcsókoltam, s megsimogattam az arcát.
– Így már jobb – suttogtam.
– Látom, nem vacsorázunk együtt.
– Miért?
– Mert már túl vagy rajta.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem őszintén. – Hiányoztál, nagyon! Csak… más felé is nyitok.
– Helena… azt nem érted meg, hogy… neked fogalmad sincs arról, hogy milyen gyönyörű vagy! Mindenki ezt látja, és mindenki…
– És Brian? És Roger? És Jet? – vágtam vissza. – Mind a barátaim, és szeretem őket. Miért ne lehetne még egy barátom? Nem azért volt velem ma, mert az ágyában akar látni, az istenért!
– Sosem tudhatod… Fogalmam sincs, hogy engedhettelek el vele…
– Úgy, hogy nem te hozod meg a döntéseimet, mondtam már! – közöltem vele. – Örülnöm kéne, hogy nem manipuláltál?
– Ezt hagyjuk, kérlek – mondta halkan.
Elhúzódtam tőle.
– Féltékeny vagy? Tudod, hogy felesleges.
– Aggódom – felelt nyugodtan.
– Az is felesleges. Jeremy, a fenébe is, hadd éljem az életemet! – jött ki belőlem.
Döbbenten tekintett rám.
– Ne csináld ezt velem, kérlek… – könyörgően néztem rá.
– Szeretek emberekkel ismerkedni, beszélgetni, szeretek szabad lenni! És hidd el, ez semmit sem változtat azon, hogy téged szeretlek!
– Hel, én még mindig arról beszélek, hogy nem értem, miért álltál le egy vadidegen emberrel.
– Mert ahhoz volt kedvem! – tártam szét a karjaimat. – Valami furcsa késztetést éreztem arra, hogy találkozzak vele. Muszáj volt! És nagyon jól éreztem magam, és igen, holnap is találkozni fogok vele, mert úgy érzem, egy jó barátra találtam. Kedves, vicces, és nagyon egy hullámhosszon vagyunk, és ez nem azt jelenti…
– Soha nem tudhatod, hogy mit akar igazából tőled. Féltelek, Helena – nézett rám szigorúan. – Az nem normális, hogy két ember megbízzon egymásban csupán pár órányi ismeretség után.
– Nem normális? – kérdeztem összetörten. – Tényleg? Most megint azt akarod bemagyarázni nekem, miért nem létezik a sors, vagy csak szimplán elfelejtetted, miért szerettem beléd egy évvel ezelőtt?
– Hel…
– Szereztem egy új barátot – jelentettem ki. – Mindent meg fogok tenni érte, hogy minél jobban megismerhessem, mert érdekesnek találom. Nem akadályozhatsz meg benne csupán azért, mert féltesz. Nincs értelme. Látom, már megint oda lyukadunk ki, hogy nem bízol bennem.
– Helena, kérlek… tudod, hogy ez hülyeség.
– Akkor miért viselkedsz így? – kérdeztem. – Én csak… – hirtelen elkapta a kezemet, s adott egy csókot az ajkaimra.
– Jeremy… – sóhajtottam mélyet – úgy éreztem, hogy egy napra elfelejthetem, mi vagyok! Eszembe se jutott, hogy titkolóznom kéne Gregory előtt! Embernek éreztem magam! Normálisnak! Értsd meg, kérlek… vagy erre vagy féltékeny? Erre az érzésre?
Beletúrt a hajába, s lesütötte a szemét.
– Meg kell értened… rettenetes volt ez a délután nélküled…
– Sajnálom. Ha elfogadnád az új barátomat, s találkoznál vele, talán te is megértenéd, hogy…
– Persze! – kapta fel a fejét nevetve. – Viccelsz?
– Nem – feleltem értetlenül. – Szerintem sok közös témátok…
– Ezt most fejezd be.
A düh, mint lassan ható méreg áradt szét a testemben.
– Miért vagy ilyen makacs?
– Nem kell felhúznod magad, nem akarok veszekedni. Csak beszéljük meg.
– Pontosan mit akarsz megbeszélni? – préseltem ki a fogam közt. – Meg akarsz győzni, hogy kerüljem el Gregoryt? Ahelyett, hogy örülnél, hogy kibontakozok, hogy van valaki, aki…
– Aki? – kérdezte.
Nem válaszoltam, de szemrebbenés nélkül álltam a vádló tekintetét. Kiolvashatta a szememből, amire kíváncsi volt.
Abban a pillanatban, amikor felpattantam, a karomon éreztem a szorítását.
– Helena, most nem kéne elmenned!
– Márpedig elmegyek!
– Várj, állj már le, nyugodj meg…
– Engedj el!
Felkelt a kanapéról, de nem szorított kevésbé.
– Ülj vissza, nincs semmi baj…
– Fáradt vagyok, aludni szeretnék, és nem utolsó sorban ne használd ki, hogy nem érzek fájdalmat, mert attól még rosszul esik, hogy így szorítasz!
Azon nyomban elengedett. A folyosóra rohantam, s bezárkóztam a fürdőszobába. Lekaptam magamról a ruháimat, s gyorsan lezuhanyoztam. A hideg víz valamelyest megnyugtatott.
Amint körbecsavartam magamon a törölközőt, hirtelen megszédültem. Egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, mintha jégfürdőben mártóztattak volna meg.
– Jaj, ne már… Alig tudtam kiejteni a szavakat, térdre zuhantam. Hirtelen kezdett el rázni a hideg. A szúrós jég tűként hatolt be a csontjaimba és az ereimbe. Elvesztettem minden erőmet. Reszketve odakúsztam ahhoz a szekrényhez, amire letettem a táskámat. Elkaptam a lefelé lógó pántját, s lerántottam a földre. Percekbe telt, mire sikeresen kiszedtem belőle a telefonomat.
Iszonyatosan fájt a hideg. Újabb két perc, mire Jeremy felvette a telefont.
– Mondd – mondta fáradt hangon.
A kiszáradt torkommal nehezen, de nyeltem egyet.
– F… f… fá… zok…
Nem kaptam választ. Letette. Kiesett a telefon a kezemből, nagyon közel voltam hozzá, hogy elveszítsem az eszméletemet.
Léptek zaját hallottam odakintről.
– Te jó ég… Ez Jennifer volt. Valaki a térdem alá csúsztatta a kezét, s a karjaiba vett.
– Lázmérőt felesleges hoznom…
– Hagyd a villanyt! Végre meghallottam a hangját. Itt volt mellettem, vigyázni fog rám, nem lesz semmi baj… Letett az ágyra. Nem éreztem többé a meleg érintését a bőrömön.
– Takard be gyorsan! – szólt Jeremy.
– Jól van… Helena, nézz rám! Nincs semmi baj!
Felnyitottam a szemem. Jennifer gondterhelt arccal nézett rám, s a tekintete le-föl járt, reménytelenül próbálta látni a láthatatlant. – Most nem az a fontos, takard be normálisan… engedj ide!
Jeremy levette az ingét, s bebújt mellém az ágyba. Körülfogta a reszkető testemet. Alig éreztem a belőle áradó forróságot.
– Nem lenne jobb, ha a tűzhöz vinnénk…?
– Nem. Minden rendben lesz, ne aggódj.
– Nem látok semmit, csak a vére… olyan furcsa… ez nem normális.
– Ez az egész nem normális – morogta Jeremy. – Szólok, ha kell valami Jen. Menj nyugodtan!
– Vigyázz rá… jó éjt! Szia Hel!
Nem várt választ, s nem is tudtam volna felelni. Amint kiment az ajtón, s egyedül voltunk, elveszítettem az önuralmamat, s elkezdtem sírni.
Jeremy levette rólam a vizes törölközőt, s magához szorított a takaró alatt.
– Nyugodj meg! – suttogta. – El fog múlni, vége lesz! Itt vagyok, Helena!
Próbáltam a jéggé fagyott ujjaimmal belekapaszkodni. Most is elég lesz a testének melege… eddig is elég volt. Nem fogok halálra fagyni, az nem lehet!
– M… m… mitől van…
– Shh, nyugodj meg!
– Nem… nem akarom…
– Ne aggódj, itt vagyok! – susogta a fülembe.
A vállába temettem az arcom, s vártam, hogy végleg elvigyen a fagyhalál…
FEL