@Bounce13
Fénytörés - Részletek
Prológus
"And if I have the guts
To put this to your head…"
(Early Sunsets over Monroeville – My Chemical Romance)
– Szeretsz? – kérdezte a lány.
– Szeretlek – válaszolt a fiú.
– Akkor nem szabad várnunk. Már így is sokáig halogattuk.
– Tudom.
Jéghideg szél üvöltött odakinn. Az elhagyatott faház résein keresztül behatolt a süvítő ördög, és port kavart fel. Évek óta nem lakott senki a kicsiny házban, s nem is volt már benne semmi értékes. Se falak, se ágyak, se bútorok – egyet kivéve. Egy ősrégi faasztalka állt a hatalmas szoba közepén. A porszemcsék ujjnyi vastagon nyugodtak rajta, annyira megszokták a helyüket, hogy még a szél unszolására sem voltak képesek továbbköltözni. Az asztalon egy szürke kendő hevert. Valami volt alatta, ezt tisztán ki lehetett venni. Valami szilárd.
– Ne feledd, hogy nem kell félned! – mondta a lány. A tekintetét mélyen a fiú szemébe fúrta, azt akarta, hogy minden szavát megértse. Ez nagyon fontos volt.
– Talán eddig kételkedtem. Most, hogy eljött az idő, már nem félek.
A fiú a lányra mosolygott. Elmerült a tengerzöld szempárban, és egy másodpercre elgondolkodott.
Mit adott neki a lány? Mit, amit ő egyedül soha nem tudott volna megszerezni, mert nem tudta, hogyan keresse, s merre induljon el. Szabadságot!
Végtelen, fényes, színekben pompázó, szűz szabadságot! Minden érzékszervét átjárta, ha erre gondolt. Három hónapja érezte folyamatosan ezt a boldogságot. Három hónapja ismerte meg a lányt. A lányt, aki olyan dolgokat mondott neki, amit más nem tudhat és nem is érthet. Feltárta az igazságot előtte, s megmutatta neki, mire képes a szerelem ebben a csupasz világban. Mert az volt. Csupasz. Méreggel, haraggal és önzéssel teli világ. De most már vége, mert megtalálta őt. S ő megmutatta neki az utat.
– Helyes – bólintott a lány, majd leemelte tekintetét a fiúról.
Az asztalka mellett álltak. A lány a kopott bútor felé fordult, s a szürke kendőért nyúlt. Az anyag lecsúszott a tárgyról.
A tárgyakról.
Két fegyver hevert az asztalon.
A lány leejtette a kendőt, s az puhán érkezett a felhasadt padlóra. Soha senki nem veszi már fel többé.
A két fiatal a fegyverekre bámult. A fiú szeme megrebbent. A lány mereven nézte a hideg fémeket, majd a jobb oldali pisztolyért nyúlt. Felemelte, kényelmesen elhelyezte az ujjai között, és a fiúra nézett. A fiú tudta, hogy szerelme csak rá vár, nem akarta váratni. Mi értelme egy másodperccel is tovább lenni ezen a helyen? Óvatosan felvette a másikat.
Fél percig csendben maradtak, nem zavarták meg a szent pillanatot, mikor a fegyverek köszöntik gazdáikat, s belemelegednek a tenyerükbe.
Csak a szél süvítése maradt ugyanolyan.
Aztán a lány a fiú szabad kezéért nyúlt, az ránézett, s engedte, hogy a lány vezesse.
Keresztülsétáltak a szobán, és elérték a betört üvegű ajtót. A lány lenyomta a kilincset, kivezette a fiút a szabadba.
Odakint a szürkület világa uralkodott, de a Hold már ott ragyogott az égen, mintha jelenlétével tisztelné meg a fiatalokat. A szél azonnal belekapott a hajukba, s szabadon játszott a tincseikkel. Kéz a kézben sétáltak a földnyúlvány vége felé, lassan mentek, még a szél is feltartotta őket. Mikor a szakadékhoz értek, a fiú lenézett. A hullámok csapkodtak, s köveket zúztak a mélyben. Vihar közeledett.
– Miután vége, már mindegy, hová kerül a testem – mondta a fiú, még mindig lefelé nézve.
A lány kiszabadította a kezét a fiú szorításából, s az arcára tette a kezét. Közel hajolt hozzá.
– Most nem szabad erre gondolnod. Figyelj! – Lágyan simogatni kezdte a fiú haját. – Az számít, hogy együtt leszünk. Te meg én. És semmi nem állhat közénk.
– Szeretni foglak. Örökké…
– Tudom – mosolyodott el a lány.
Egy utolsó forró csókban lényük eggyé vált, felkészültek a közös utazásra.
A fiú lelkéből minden bizonytalan érzés és kétség eltávozott. Csak egyetlen dolog maradt benne: az örök szerelem szentsége.
Elengedték egymás kezét. A lány hátrálni kezdett, miközben nem vette le tekintetét társáról. Öt lépést tett meg, olyan lassan, hogy a fiú egy örökkévalóságnak érezte. Majd megállt. A szél már teljesen összekuszálta a haját.
A fiú sokáig nézte szerelmét, aztán lehunyta a szemét. Hát elérkezett az, amit várt, amit olyan régóta keresett. Itt van. És a lány vele lesz örökké. Ez nem vigasz, ez maga a Paradicsom. Hirtelen felnyitotta a szemét. Készen állt. Lassan felemelte a fegyvert, a szerelmére célzott.
A lány minden mozdulatát lemásolta. A fiú fejére célzott. A Hold elbújt a sűrű fellegek mögött.
– Találkozunk – kiáltott a lány a süvítő szélen keresztül.
– Igen. Majd újra találkozunk – válaszolt a fiú.
Elhallgattak, s ismét a szél hangja vette át az uralmat a kietlen táj üressége felett. A lány volt az erősebb. Számolni kezdett.
– Egy.
A távolban egy állat keservesen felvonyított. Ő is közel volt az utolsó pillanataihoz.
– Kettő.
A fiú minden lelki erejével a lány mellkasára összpontosított. Ott vert a szíve, amit annyira szeretett, és amit a túlvilágon is szeretni fog.
– Három.
Lövés hallatszott.
A távoli erdőben a farkas kilehelte a lelkét.
A fiú többé nem érzett talajt a lába alatt. Azonnal hátrazuhant.
A lány lassan leeresztette fegyverét. A szeme se rebbent. Sötét tincseit továbbra is fújta a szél.
Besötétedett. A lány félredobta a fegyvert, s az a mélybe zuhant, a gyilkos hullámok közé. Nem érdekelte, hová kerül a pisztoly. Lassan közelebb ment a fiúhoz, akinek fejéből sötéten csorgott a vér. A lány csak a kis patak körvonalát látta, ami a homloktól indult, s a halántékon és fülön keresztül megtalálta száraz torkolatát a homokban. Letérdelt a fiú testéhez, és örökre lecsukta az üveges szemeket. Majd arcon csókolta, s ennyit suttogott:
– Viszlát. Jó éjt.
Felegyenesedett. A bal lábával meglendítette a testet. Egy lágy lökés volt ez, s a fiú már örök nyughelye felé zuhant: a gyilkos hullámok közé. Neki már nem kell félnie a víztől. Őt már meggyilkolták, ugyanolyan hidegen, mint ahogy a hullámok tették volna. A fegyvere vele együtt zuhant.
A lány merev arccal bámulta a hullámokat, amint a fiú testén civakodtak. Majd apró cseppeket érzett az arcán. Mire felnézett, erősebben kezdett esni az eső. Az égi könnycseppek függönyén át meglátta a Holdat. Az újra szabad volt, épp nem takarták fellegek – még egy rövid ideig nem.
– Ne vess meg! – A lány az ezüstösen ragyogó égitesthez beszélt. – Nem most kell sírni.
Leemelte tekintetét a Holdról, és megfordult. Nem volt min gondolkoznia. Elszánt arccal indult útnak. Hogy merre, azt majd az idő eldönti. Arcát hideg esőcseppek verték.
A fiú fegyvere nem volt megtöltve, mert a lány nem tett bele töltényt. Mindenkinek hazudott, csak önmagának nem. Még a nevét sem árulta el senkinek. Senkinek, a rengeteg ember közül, akikkel kapcsolatba került. Akik közül oly sokan voltak halottak már.
Ő volt a lány, akinek nem volt se otthona, se barátai, se hite. Egymaga volt a világ bosszúja, haragja, örökös vitája. S ő volt a világ minden hálája, szeretete és ajándéka is. Nem várt megértést senkitől, nem volt szüksége rá. Amióta az eszét tudta, ezt csinálta. Csinálta, mert valami azt súgta neki, hogy ezt kell csinálnia… és csak folytatta, mert remélte, hogy egyszer megleli a választ.
A lány neve Helena volt.
Ez a lány én voltam.
FEL
9. fejezet: Végtelen idő - részlet
Érezted már valaha, hogy amikor valami olyasmit értél el az életben, amiért kétségbeesetten dolgoztál, szenvedtél, véres verejtékkel harcoltál, akkor a sikerélmény megváltoztatja a felfogásodat? A gondolataidat másként fűzöd, másként tekintesz a barátaidra, a rokonaidra, a környezetedre? Másként tekintesz még egy pohár vízre is... Úgy veszed észre, hogy a reggeli halványan derengő napfény másként törik meg a felhőkön és porszemcséken, másként hatol be a világba? Így reagálsz, ha beteljesül egy régen áhított vágyad, és így reagálsz akkor is, ha a halál torkából ragadnak ki az angyali, segítő kezek.
Velem mindkettő megtörtént.
A halál torka alatt nem azt értem, amikor a balesetem után úgy éreztem, a pokolra kerülök. A halál fenyegetése mindig ott volt bennem, ott dolgozott, és profi gyilkost faragott belőlem. És akkor jött egy angyal, aki kimentett a lélekhalál kegyetlen szorításából. Azzal mentette meg az életem, hogy elgázolt az országúton.
A gondolataim kicserélődtek, a mozdulataim felélénkültek. Ami korábban a véremben tombolt, olyan erős altatószert kapott, amitől úgy véltem, soha többé nem fog tudni felébredni. Kihasználtam ezt az időt. A végtelent? Talán. Nincs mit szépíteni a dolgon: újjászülettem.
Nekem olyan valakit adott a sors, aki megmentette az életemet, de ő nem is tudott róla. Ha közöltem volna vele, hogy azzal változtatott meg, hogy majdnem halálra gázolt, őrültnek néz. Ezt nem akartam. Csak azt akartam, hogy lássa, mennyit változtam miatta. Csakis miatta. Tudtam, hogy valahogy meg kellene hálálnom neki, s tudtam, hogy mit kért volna tőlem mindezért cserébe: hogy nyíljak meg neki. Ez még várhatott. Még túl korán volt hozzá. Előbb élvezni akartam az új életemet.
De valamivel viszonoznom kellett ezt a felbecsülhetetlen értékű ajándékot. Az egyetlen megoldás az volt, hogy végtelenül vidám voltam a közelében, és megnyitottam magam a világ ingereinek. Magamba szívtam őket, s bármi újjal találkoztam, csak nevettem. S ő értékelte ezt. Láttam, mikor a szemébe néztem. Ragyogott a boldogságtól, mert tudta, ezt ő tette velem. Melegen néztem a szemébe, s közben mindig mosolyogtam. Ha egymásra néztünk, gyakran megállt az idő. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy megelégednék a nyugalmat sugárzó pillantásával.
És itt hiba csúszott a tökéletes állapotba. Mert az Anyatermészet úgy uralkodik a világon, hogy egyetlen szigorú alaptörvényt állít fel az emberek számára, akik próbálják átvenni a vezetést. Egy alaptörvényt, ami miatt az ember józan esze megbotránkozik, mert mindig többet akar. Ez az alaptörvény pedig így szól: a tökéletes nem létezik.
Az újjászületésem sem lett tökéletes. Azon kaptam magam, hogy nekem nem volt elég egy barátságos, sugárzóan magabiztos, kristályként ragyogó kék szempillantás. Annál több kellett volna nekem.
Egy ölelés. Egy kézszorítás, hogy tudassam vele, milyen hálás vagyok neki. Egy apró érintés, hogy érezzem, nem csak egy víziót látok magam előtt. Egy kicsiny bizonyíték arra, hogy tudjam, ez az egész igaz, és velem történik meg. De be kellett érnem azzal a kékesen csillogó tekintettel. Többről nem lehetett szó, mert akkor elrontottam volna a pillanatot.
Jeremy nem ért többet a hajamhoz. Ez megnyugtató volt, így megpróbáltam rendezni a gondolataimat.
Tudtam, az ő részéről is, és az én részemről is többről van szó. Volt valami köztünk, amit egyszerűen képtelen voltam megérteni, de valahogy nem is akartam megérteni. Nem akartam magyarázatot se kapni rá. Csak azt tudtam, mint egy láthatatlan fonal, ami mindkettőnk csuklójához oda van kötve, kapcsol össze bennünket. Egy olyan szilárd, elszakíthatatlan kötelék, ami biztosít arról, hogy mi nem csak barátok vagyunk.
Kezdtem máshogy tekinteni Jeremyre.
Csak azzal a tükör-incidenssel tudtam magyarázni a reakciói¬mat. Mikor összetörte azt a tükröt, mintha valami megváltozott volna benne, az egész lényét átformálta. S ezzel átformálta az én hozzáállásomat is. Számomra Jeremy többé nem egy idétlenül vigyorgó, komolytalan, érthetetlen viselkedésű, szélsőséges érzelmekkel teli srác volt. Többé nem. A szemem láttára vált férfivá.
Ez nem azt jelentette, hogy nem volt vidám többé. Ellenkezőleg! Életvidám, magabiztos, határozott volt. Mindig tudta, hogy mit csinál, s körülvette egy misztikus köd, ami miatt úgy éreztem, a lelkéből süt az érett nemesség. Egy nemes kisugárzás és stílus, amivel mintha engem akarna gyógyítani. Úgy tekintettem rá, mint egy példaképre. Őt követni kellett. Ezért vált számomra férfivá.
Képtelen voltam levenni a szememet róla. Nem tudtam megállni, hogy a haját bámuljam, vagy a világos bőrének egy kipécézett négyzetcentiméterét nézegessem. Jeremy tudott róla, és nem zavarta. Én pedig szabadon bámulhattam őt, mert egyfolytában a közelemben volt.
Nem mintha ez fordítva nem lett volna így.
Egyszerűen természetesnek vettük, hogy ilyen furcsa a kapcsolatunk. Fogalmunk sem volt, hogyan lehetne megfogalmazni a köztünk lévő vonzást, de nem érdekelt minket, ebben a stádiumban akartunk maradni. Ez a stádium biztonságos volt. Ez nem fájt, csak örömöt okozott.
Egyik este a kikötőben lézengtünk, s Jeremy egyik pillanatról a másikra hozta fel a témát.
– Gondolod, hogy még mindig megráznál? – kérdezte hirtelen.
– Miből gondolnám, hogy nem? – kérdeztem vissza zavartan.
– Most nyugodtabb és vidámabb vagy, mint amikor idekerültél, lehet, hogy változott a dolog. Lehet, hogy feloldódott benned az a sok feszültség.
Ezen elgondolkodtam. Mi van, ha ez igaz? Mi van, ha a nyugtató közelsége lecsillapította a tomboló energiát bennem? Mi van, ha meg tudnám érinteni?
Jeremy érezte, mennyire próbálok a reménybe kapaszkodni. Lassan rá emeltem a tekintetem. Azonnal feltűrte a dzsekije ujját, és kinyújtotta felém a tenyerét.
Bizonytalanul néztem a világos bőrére. Nem akartam bántani! De ugyanakkor annyira bíztam benne, hogy van igazság az elméletében. Elvileg újjászülettem, nem? Akkor meg jogom van kicsit merésznek lenni!
Óvatosan felemeltem a jobb kezem, és futólag Jeremyre pillantottam. Végtelenül határozott volt a tekintete. A keze szilárdan feszült ki előttem, az alkarjának izmai megmerevedtek a koncentrálástól. A tenyere türelmesen várt rám.
Én bezzeg remegtem. Lassan közelítettem hozzá a kezemet, egészen addig, míg az ujjaim már csak centiméterekre lebegtek a tenyerében ívelő vonalak fölött.
– Előre is sajnálom – rebegtem.
– Ne mondj ilyet. Csak csináld! – utasított.
Ekkor, minden kapaszkodó reménnyel és naivitással a lelkemben, megérintettem a tenyerét.
Égető bizsergés járt át a fejem búbjától a talpamig. Újra éreztem azt a kibírhatatlan fájdalmat.
Jeremy elkapta a kezét, s előrehajolt fájdalmában, miközben az alkarját dörzsölte.
Nem tudtam megállni a lábamon, térdre estem, előrebuktam és egy kőnek támasztottam a homlokomat, miközben visszafojthatatlanul ziháltam. A fájdalom elérte minden egyes molekulámat, s elviselhetetlenül kínzott.
Percek múltán lett jobb. A fájdalom visszahúzódott az idegeim elrejtett zugaiba, lenyugodott, békét hagyott nekem. De a fejem továbbra sem voltam hajlandó felvenni a kőről, ami megnyugtatóan hideg volt.
Jeremy kezét éreztem a hátamon, amint lassan simogatni kezd.
– Sajnálom – szólalt meg halkan. – Hülye ötlet volt.
– Nem… ezt ki kellett már próbálni – ziháltam. – Csak nem számítottam rá, hogy rosszabb lesz, mint eddig bármikor.
Nem felelt, de már mindkét kezét a hátamon pihentette. Az érintése lassan megnyugtatott, s végre képes voltam felemelni a homlokom a kőről.
Tanácstalanok voltunk. Akkortól elvetettük az érintés lehetőségét. Fokozottan figyeltünk rá, hogy ne tegyek semmilyen hirtelen mozdulatot, ne csináljunk őrültségeket. Ha oda akart adni, vagy el akart venni tőlem valamit, minden mozdulatunkat átgondoltuk. Idegen, rettenetes érzés volt. Mintha tőlem ódzkodott volna, pedig tudtam, hogy nem így van. Sosem tudtam megszokni.
FEL
12. fejezet: Az igazság fáj – részlet
Amikor beléptünk a szobájába, azonnal megéreztem az üde fenyőillatot. Jeremy karon fogott, s az ágyhoz vezetett. Leült mellém, s mozdulatlanul figyelt.
Rám tört a szomorúság és a keserűség. Most még olyan nyugodt volt! Vajon tíz perc múlva is ilyen lesz?
– Ne gondolkozz, csak kezdd el! – biztatott.
– Nem tudom, hogyan kezdjem – suttogtam rémülten.
– Tegnap, mikor hasonló helyzetben voltam, azt mondtad, hogy kezdjem az elején.
– Ennek nincs se eleje, se vége – nyöszörögtem kétségbeesetten.
Jeremy a karomra tette a kezét.
– Próbáld meg, kérlek.
– Tudom, azt mondtad, nem azért osztod meg velem a titkotokat, hogy kihúzd belőlem a sajátomat. De…
– Jaj, ne. Tudtam, hogy erről van szó – morogta Jeremy.
– Igen, erről. Ráébresztettél arra, hogy miért jó, ha az ember le tudja vetni magáról azt a súlyt, ami évek óta nehezedik rá. Ne vedd el tőlem ezt az esélyt – néztem rá könyörögve. – Tegnap éjjel azt mondtad, nem érdekel, hogy mit titkolok előled. Ez ébresztett rá, hogy szükségem van arra, hogy tudd.
Rövid ideig hallgatott.
– Azt… bocsánat, nem úgy gondoltam. Igazad van, jogod van hozzá, hogy elmondd.
Finoman simogatni kezdte a karomat.
– Jeremy, kérlek, levennéd rólam a kezed? – kértem síri hangon. – Nem viselném el, ha hozzám érnél, miközben ezt elmondom neked.
Pár másodperc hezitálás után visszahúzta a kezét.
– Köszönöm – nyögtem ki.
Képtelen voltam megmozdulni – ismét görcsben volt a testem. Jeremy szinte felperzselt az aggódó tekintetével.
– Én… – kezdtem bizonytalanul. – Először is szeretnék kérni tőled valamit.
– Mondd!
– Amennyire reményvesztett vagyok most, próbálok abba kapaszkodni, hogy még lehet egy esélyem. A… arra gondolok, hogy te talán tudsz nekem segíteni. Te… talán meg tudsz gyógyítani.
– Ezt hogy érted? – kérdezte.
– Nem tudom… csak… eddig is csodákat műveltél velem, és ha ez tovább folytatódna, akkor talán végleg meg tudnék gyógyulni.
– De mi a bajod? – kérdezte aggódva. – Egy betegséget titkoltál előlem?
Megráztam a fejem.
– Nem. Egyáltalán nem azt. Úgy érzem, el van rejtve bennem valami, ami… – végre ki kellett mondanom, muszáj volt – ami rátelepszik a lelkemre, és folyamatosan szennyezi. És… és ezen csak te tudsz segíteni.
Jeremy közelebb húzódott hozzám. Nem tartotta be, amit kértem tőle, rátette a kezét a vállamra.
– Hogy érted, hogy szennyezi a lelked? Ez eléggé merész kifejezés.
– Hidd el, ezt csak így lehet leírni.
– Rendben. Akkor most magyarázd is meg – mondta nyugodtan.
Ösztönösen előrehajoltam, s a tenyerembe temettem az arcomat. De nem jöttek azok a könnyek. Nem baj, ráér még! A legrosszabb résznek még a közelében sem jártam. Mélyet sóhajtottam, s az ujjaim résein keresztül beszéltem tovább. – Emlékszel a szüleim levelére? Amit megmutattam?
– Igen – felelt.
– Akkor nyolcéves voltam. Utána elterveztem, hogy a magam törvényei szerint fogok élni. Hagytam, hogy Marynek szólítsanak, hogy egy egyszerű, kedves kislányként kezeljenek. Viszont én mindenkitől féltem, és a természethez menekültem. Ezt is tudod.
– Igen.
– Ösztönösen menekültem. Évek múlva rájöttem, hogy miért. Azért, mert a zavarból, ami bennem keletkezett, azt értettem csak meg, hogy nem szabad emberek közt lennem. Mert egy idő után… furcsa érzések környékeztek meg.
Kicsit elhallgattam, de éreztem, hogy Jeremy nagyon türelmes velem. Pár percig még élvezhettem a türelmét.
– Évek múlva rájöttem – folytattam halkan –, nemhogy más vagyok, mint a többi, de sokkal elfajzottabb is. Ne állíts meg, hidd el, ez a helyes kifejezés – szóltam rá határozottan, mielőtt még a szavamba vághatott volna. – Tizenegy-tizenkét éves koromban már a legkeményebb horrorfilmekre szöktem be a mozikba. Imádtam nézni, ahogy folyik a sok vér… Ihletet kaptam azokból a filmekből. Nem csak ihletet, hanem egy választ is. Megoldást arra, hogy mi az a késztetés bennem, amit egy kielégítetlen éhségnek éreztem magamban, választ arra, hogyan tudom csillapítani a vérengzést. Csak így tudom megfogalmazni, úgyhogy kérlek, most vedd el a kezed a vállamról, nagyon gyorsan!
Jeremy villámgyorsan kapta el a kezét rólam.
Elkezdted, Helena! Fejezd is be! Megérdemled, bármi is lesz a következménye.
– Az éhség napról napra nőtt bennem, és megőrjített. Antiszociális lettem, nem mertem emberek közé menni. Tudtam, hogy bármikor elveszthetem az önuralmamat, de… de akkor még nem is gyanítottam, mi lesz ennek a következménye. Egyetlen dolog tartott életben – anyám levele. Azt írta, hogy ragaszkodjak az elképzeléseimhez és az ösztöneimhez. Hogy tartsak ki, bármilyen nehéz is lesz az életem. Gyanítottam, hogy ő tudott valamit. Tudta, milyen szörnyet hozott a világra… – hirtelen feltörtek bennem a kínzó emlékek, és megeredtek a könnyeim. Sírva folytattam a vallomást. – Ezért titkolta el az igazi nevemet. Ezzel ültette el bennem a gondolatot, hogy hamis iratokkal kell léteznem, mert másként nem élném túl. Ő tudta, ő mindent tudott. Azt is, amit én még mindig nem értek. Olyan sok mindent…
Elhallgattam, s hagytam, hogy záporozzanak a könnyeim.
– Innen már nem volt nehéz kitalálni, hogy a hamis iratok mellé olyan eszközöket is kell szereznem, amelyek segítségével életben tudom tartani magam. Mert… mert… egyfolytában üldözött ez a szörnyeteg bennem, mindig éhezett, és valahogy le kellett csillapítanom, hogy ne őrüljek meg! Valahogy muszáj volt… És ekkor vásároltam azokat a fegyvereket. Sokkal több fajtát, komolyabbakat, szebbeket is. Kész mániám alakult ki a fegyverek iránt. De egy idő után… nem csak mánia volt az – fájdalmasan lehunytam a szemem. – Nem kellett megtanulnom használni a pisztolyokat. Magától jött. Csak egyszerűen… Tizenöt éves koromban használtam először tudatosan. Aztán már muszáj volt emberek között élnem… hogy fenntartsam magam.
Most jött el az idő, hogy megálljak. Most jött el a kínzó pillanat, mikor oldalra kellett fordítanom a fejemet, s meg kellett figyelnem, hogyan reagál egy angyal arra, mikor megtudja, hogy az ördöggel beszélget.
Tágra nyílt szemekkel bámult rám.
– Ne hidd azt, hogy madarakra lövöldöztem – nevettem fel keserűen, még mindig a szemébe nézve. – A bennem lakó szörnyetegnek nem kismadarak kellettek. Nem is kisállatok, vagy… mások. Tudod jól, hogy miről beszélek. – Mérgesen letöröltem a könnyeimet, s a szemébe fúrtam a tekintetem. – Az igazság az, amire gondolsz. Ne próbáld eltolni magadtól, ne próbáld kizárni. Ez a színtiszta igazság, Jeremy – mondtam ki, minden egyes szót lassan formálva. – Fogadd el! És miután elfogadtad, döntsd el, hogy akarsz-e nekem segíteni. Mert ha nem, akkor meg azt döntsd el, hogy megengeded-e, hogy összepakoljak, és magamtól menjek el, vagy azonnal hívod a rendőrséget.
Még mindig nem pislogott.
– Az ég szerelmére, Jeremy, mondj már valamit! – kiáltottam rá dühösen. – Nem tudod elfogadni? Oké. Segítek. Gyilkos vagyok! Mindig is az voltam, és mindig is az leszek. Az leszek örökké, ha nem segítesz rajtam.
Még fél percen át bámult így rám, aztán felpattant az ágyról, s elvonult a legtávolabbi sarokba. Igen, az első reakció: minél messzebb a vérengző gyilkostól.
Beletúrt a hajába, s előre meresztette a szemét az acélkék szőnyegére.
– De vak voltam… – suttogta, de meghallottam.
– Igen, az voltál! – közöltem vele dühösen. – Itt volt minden a szemed előtt, és te nem vetted észre! Mert olyan makacs vagy, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat is elfojtod, ha a gondolat nem tetszik neked. Nem tetszik, hogy gyilkos vagyok, mi? Hidd el, nekem se! De ez az igazság, és én így élek közel négy éve! Városról városra járom a partvidéket, és hónapokon belül képes vagyok több embert is megölni! Én nem vagyok ember! Egy elvetemült gyilkos vagyok! És nem tudom, hogy miért! Tessék, én győztem! Elmehetsz a fenébe a te bonyolult titkoddal! Az enyémre úgysincs magyarázat, és senki sem tud rajtam segíteni. Most fogtam fel, hogy még te sem – tettem hozzá keserűen. Túl naiv volt a gondolat, hogy Jeremy majd megért engem.
– Úristen… – meredt rám Jeremy – te… te… nem tudod ennek az okát?
– Úgy nézek én ki?! – kiáltottam teljes megrökönyödésemben.
– Ó, istenem, valaki segítsen rajtam! – suttogta Jeremy megsemmisülten.
– Imádkozz csak, ez most nem fog menni. Attól én még gyilkos maradok – vetettem oda neki.
– A rohadt életbe… – motyogta Jeremy.
– Jeremy, döntsd el, hogy mihez kezdesz velem! Csak mondd ki, és azonnal megteszem. Úgy teszek, ahogy mondod… csak neked engedem, hogy irányíts, csak neked van jogod hozzá! – Visszafogtam a hangomat: – De kérlek, ne félj tőlem! Ez most szánalmasan hangozhat, de nem foglak bántani… – Felkeltem az ágyról, s letérdeltem elé. – Te vagy az, aki megmentett! Te mutattad meg, hogy képes vagyok emberként élni! Te adtál nekem szívet, lelket! Neked köszönhetek mindent. Képtelen lennék bántani téged, hidd el!
Jeremy arckifejezése megváltozott. Összeszűkítette a szemét, s úgy éreztem, hogy a kék kristályok hirtelen végtelen hideget árasztanak magukból.
– Akkor most már legalább tudom, kiről szólnak az álmaim – mondta egy különös, mély hangon. – Te üldözöl engem.
Felgyűltek a szememben könnyek. Kétségbeesetten néztem rá.
– De én nem… értsd meg, én soha sem bántanálak! – mondtam könyörgően. Nem érdekelt, ha hibát követek el, a térdei felé nyúltam, át akartam karolni.
– Ne érj hozzám! – kiáltott fel, s még jobban a sarokba húzódott. Aztán feltápászkodott a földről, és kikerült. Megsemmisülve meredtem magam elé.
Jeremy fel-alá járkált a szobában.
Úgy éreztem magam, mint egy darab szakadt, mocskos rongy. Azokat a véres foltokat senki sem fogja tudni már kimosni. S az az én vérem volt, belülről véreztem, kifakadt a lelkem, és tanácstalanul meredtem magam elé.
A remény odalett. Vége. Ennyi. Jeremyt majd valahogy kiszakítom a szívemből, s örökre elfelejtem azt, amit velem tett. Idővel minden seb begyógyul. Pedig naivan azt hittem, Jeremy fog meggyógyítani.
– Jeremy… – nyöszörögtem. – Kérlek, próbálj meggyógyítani! Segíts rajtam!
Jeremy megállt. Lehunyta a szemét, s próbálta ráncba szedni dühödt arckifejezését. Lassan, kimérten válaszolt.
– Ezt nem lehet meggyógyítani – közölte határozott hangon.
– Honnan tudod? – kérdeztem megsemmisülten. – Fogadjunk, nem próbáltad még egy gyilkos lelkét sem meggyógyítani! Akkor honnan tudhatnád…
– Ezt akkor sem lehet meggyógyítani. – Halkan, de határozottan préselte ki a szavait a tüdejéből, s ez sokkal jobban fájt, mintha üvöltözött volna. – Ez benned van, a véredben. Ilyen vagy.
Ha eddig nem voltam összetörve, hát most darabokra hullottam szét.
– Megmondom, hogy mit csinálsz – folytatta Jeremy. – Felállsz a szőnyegemről, kimész az ajtón, és bemész a szobádba. Ott maradsz. Én meg itt maradok. Hajlandó voltam adni neked egy teljes hónapot. Most te is adsz gondolkodási időt nekem.
– Mit kell ezen átgondolni? Ez egyszerű! Csak küldj el innen! – suttogtam remegve.
– Hidd el, nagyon sok mindent át kell gondolnom – felelt kimért dühvel. – Állj fel, és menj a szobádba!
Ennél parancsolóbbnak még nem hallottam a hangját. Muszáj volt azt tennem, amit mondott. Felemelkedtem a földről.
– Várj! – hallottam a hangját. – Ne csinálj semmi őrültséget! Semmi mást nem kérek tőled, csak egy kis türelmet. – A szavait még mindig kimérten formálta, de már nem volt olyan kegyetlen.
Bólintottam, s még mindig remegve, kinyitottam az ajtót.
– Helena – hallottam újra a hangját. Mit akarhat? Önkéntelenül is féltem, bármit is készül mondani. – Jól gondolod, ha úgy érzed, hogy félned kell tőlem. Jó úton jársz.
FEL
16. fejezet: Lángokból született - részlet
Jet elhallgatott. Csak akkor élénkült fel újra, amikor Jeremy elmondta neki, hogy ma elkezdjük közösen kiismerni az erőmet. Erre rettenetesen izgatott lett, s kikönyörögte, hogy ő is ott lehessen velünk.
Ebéd után Jeremy a kamrába vezetett minket, aztán pedig le a kőlépcsőn.
– Ez nagyon izgi… – suttogta Jet mellettem.
– Örülök… – mormogtam.
– Erre gyertek, keressünk egy üres termet! – mondta Jeremy, s befordult a visszhangos labirintusba.
– Hány terem van itt? – kérdeztem.
– Sok.
– És miért egy üres kell? Félsz, hogy… leég valami?
Rám mosolygott, s egy csókot nyomott a hajamra.
Egy kikövezett termet talált a legmegfelelőbbnek, amiben csak pár ócska pad volt, meg egy asztal.
– Na… na, most akkor mi lesz? – kérdezte Jet izgatottan.
– Az lesz, hogy befogod a szád. Kéne egy kis csend – szólt rá Jeremy.
– Miért, ez valami… szertartás, vagy…
– Nem, de Helnek koncentrálnia kell. Ülj le!
– Jól van, jól van… – morogta Jet, s felült az asztalra.
– És most?
Jeremy benyúlt a kabátzsebébe és elővett belőle… egy öngyújtót.
– Na ne… – motyogtam.
– Nyugodj meg!
– Én… nyugodt vagyok… teljesen.
– Akkor elmondom, mi lesz. Az egyetlen és legfontosabb dolog, amit tudnod kell az az, hogy én itt vagyok. Bármi történjék, megnyugtatlak. Érted?
– Hogy… hogy érted, hogy bármi történjék?
– Ne gondolkozz rajta. A lényeg, hogy mindenben megpróbálok segíteni, jó?
Gondterhelten néztem rá.
– Tehát a helyzet az, hogy bármit… egyszerűen bármit tehetsz a tűzzel. Próbáld meg, jó?
Bizonytalanul bólintottam.
Aztán Jeremy meggyújtotta az öngyújtót. A láng feltört, s narancssárgán terítette be a kezét a kellemes, meleg fényével. Rámeredtem a lángra, minden érzékemmel rá koncentráltam… és megéreztem valami melegséget, valami kiegyensúlyozottságot, ami mindig is körülvett, amikor a tűz közelében voltam.
– Idiótának érzem magam… – morogtam magam elé.
– Jaj, Hel! – szólt rám Jet. – Önbizalom!
Elmosolyodtam. Pont ő akar önbizalmat önteni belém. Kedves tőle.
– Próbáld… mozgatni, vagy valami hasonló – javasolta Jeremy.
Muszáj volt valamit csinálnom. Jeremy megmondta, nem hagyja, hogy egy képzetlen, ügyetlen, elfajzott Boszorkánnyá váljak. És az ő szava szent…
– Koncentrálj! – biztatott Jeremy. – Van időnk.
Mozgatni a lángot! Mégis hogyan? Lehet, hogy ez az egész egy nagy tévedés, lehet, hogy nem is vagyok Boszorkány… vagy ha az is lennék, akkor egy másik elemmel születtem. Kényelmetlenül éreztem magam, mert olyasmit akartam megpróbálni, amit az ember a képregények szuperhőseitől várna el…
Aztán elhessegettem a gondolatot, mert két Gyógyítóval tartózkodtam egy helyiségben, akik szintén rendelkeznek egy-egy képességgel. Jeremy azt hajtogatta, hogy a természet gyermeke vagyok, hogy engem is megajándékoztak. A tűzzel. Eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor a kandalló előtt ültem, s a lángok közé tettem a kezemet. Nem fájt, csak beteljesülést, boldogságot okozott! A tűz nem bántott… sosem bántana.
A békésen égő láng megrebbent. Visszatartottam a lélegzetemet.
– Csak egy kicsit gyere közelebb! Állítólag a véremben is ott vagy, én nem árthatok neked! Te sem árthatsz nekem! Belőled vagyok, miattad vagyok… el akarom hinni! Segíts nekem, tudnom kell, hogy ki vagyok! – suttogtam a lángnak.
A vöröses szalag megmaradt, egyben, épségben, de belül valami bizonytalanul remegett, egészen addig, amíg kivált egy apró lángcsóva. Jeremy kezében az öngyújtó vörös lángja még mindig égett, ám a láng előtt egy apró, narancssárgás tűzcsepp lebegett.
Elkerekedtek a szemeim. A levegőben ott lebegett egy kis tűzgömb!
– Istenem… – suttogtam döbbenten.
Senki sem válaszolt. A tekintetem és a figyelmem teljes egészében a kis tűzgolyóé lett. Közelebbről is meg akartam vizsgálni, de mielőtt még elindultam volna felé, ő jött közelebb hozzám. Megdermedtem. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy a lángocska felém közeledik… úszik a levegőben. Ösztönösen kinyújtottam érte a kezemet, a tenyeremet egy puha párnaként alá akartam helyezni. A gömböcske meg is pihent rajta, letelepedett a kinyújtott tenyeremre.
A szemem égett a vörösségtől. Semmi mást nem láttam már, csak azt a kis tűzgömböt. Ahogy hozzáért a bőrömhöz, egy meleg fuvallat járta át az ereimet. A tűzgömböcske egyik pillanatról a másikra kétszeresére nőtt. Nyugodtan, komótosan fordultak egymásba a körkörös irányt leíró lángocskák, amik alkották. A fénye is egyre nagyobb lett, megvilágította a tenyeremet, az egész felsőtestemet. Egy idő után elvettem alóla a kezemet, de még mindig csak lebegett, gyönyörűen, narancsosan. Úgy éreztem, bármit tehetnék ezzel a tűzgömbbel. A vérem felpezsdült az elképzelésre. Nem akartam, hogy narancssárga legyen, mélybordó színben akartam, hogy pompázzon.
A gömbláng színe egy pillanat alatt váltott át. Forróság és teljesség érzése futotta át a testemet. Ennek így kell lennie, ennek a vörösségnek itt kell lebegnie a szemem előtt, ilyen csodálatosan, rubinszínűen. Láttam a zöld szemeimet a tűzgolyó fényében, ami vörös tükörként adott vissza mindent, csak éppen százszor, ezerszer szebben.
Zöld? Igen, a szemem zöld – akár a tűz is lehetne az!
Akkor váltott smaragdszínűre a lángok ördögi köre. Egyik pillanatról a másikra, egyetlen apró, halványszínű átmenet nélkül fordult szikrázó és mégis mélyzöldbe a színe, s úgy izzott tovább. Egyre nagyobb lett, féltem, elveszíti a kecsességét, amiért annyira szerettem. Arra gondoltam, hogy két, kisebb lánggolyót formálok belőle. Ekkor a zöld tűzkerék megremegett, majd kettévált. Megmaradt a színük, ugyanaz a smaragd volt, mint amilyenné egy perce változtattam. Én. Én csináltam. Senki más, csak én.
A következő gondolatomra a két kisebb tűzgömb elkezdett körülöttem lebegni, egymást kergették, egy síkban, egy röppályán, akár két kis bolygó.
Örömömben elnevettem magam. Csodálatos érzés volt irányítani őket. Egybekényszerítettem a gömböket, majd lassanként engedtem, hogy összezsugorodjanak egy zöld tűzcseppé, ami alá újra kinyújtottam a kezem. Aztán visszaváltoztattam narancsszínűvé. Ismét előttem volt az az igazi, eredeti, nyers és szépséges tűzgömb, amivel elkezdtem játszani. Ennél nagyobb teljességet már nem tudtam volna érezni. Elengedtem a gömböcskét, az útjára bocsátottam, oda, ahonnan jött. A vöröses lángszalag még mindig égett, amikor egy utolsó rebbenés után egybeolvadt vele az apró tűzgömböcske. Aztán már csak a láng maradt, ami villámgyorsan eltűnt.
Valaki közeledett felém, ezt tisztán éreztem. A következő pillanatban pedig az a valaki elért elém, mindkét kezével beletúrt a hajamba, s megtámadta az ajkaimat.
Jeremy.
Nagyot tévedtem, ha azt gondoltam, hogy nem érezhetek még nagyobb teljességet. A vérem pezsgett, s hosszan visszacsókoltam őt. Magamhoz húztam, s átkaroltam a derekát.
– Jaj, ugyan már! – hallottam Jet hangját valahonnan nagyon messziről.
Jeremy egy másodpercre elszakadt tőlem, hogy az ajkaimnak elsuttogja a szavait:
– Annyira büszke vagyok rád!
Aztán újra az övé lettem. Ez volt a mennyország a tüzes csoda után. A tűz is mérhetetlenül édes volt, de az ő csókja mindennél jobban perzselt.
– Jól van srácok… én akkor… majd fent találkozunk, mielőtt még… szevasztok.
Egy ajtó tompa csapódása hallatszott. Aztán semmi.
FEL