@Bounce13
EGY HOLLÓ HARCMEZEJE | ZENEI OLVASZTÓTÉGELY
Egy holló harcmezeje
"I tried to heal your broken heart with all that I could
Will you stay? Will you stay away forever?"
(Avenged Sevenfold – So Far Away)
Utána kéne olvasnom, milyen hosszú idő alatt, és miért alakult ki az a szokás, hogy a temetőt a város szélére kell helyezni. Az ott fekvő csontvázak már réges-régen befejezték az útjukat, akkor meg miért kell még egy szimbolikus cselekedettel belevésni a tudatalattinkba, hogy… vége?
Jennifer nem tudhatja, hogy itt vagyok. Jetet nem érdekli… a legújabb, középkori régészeti feltárásokról szóló könyvét bújja. Jen operál. Fél órán át be sem állt a szája arról az agydaganatról. Csak operáljon… ő abban van otthon. Jet a könyve mellett van otthon. Helena pedig…
Felsóhajtottam. Már több mint két és fél perce bámulom a műszerfalat. Rá kellett döbbennem, hogy nekem itt van az otthon… legalábbis ebben a pillanatban, biztosan.
Felvettem a fehér rózsát az ülésről, kiszálltam, és bezártam a kocsit.
Lehet, hogy nem számít túl illendőnek, ha az ember zsebre tett kézzel lép be a temető vaskapuin. Kár, hogy nincs valamilyen törvényes temetői etikett. Ha lenne, jó lenne megszegni…
Úgy száz métert kellett előre mennem, aztán a nagy, öreg fenyőnél balra fordulni. A második sorban elszámolni hatig. A hatodik márványkődarab. Az utam vége.
Már sokkal régebben ki kellett volna jönnöm ide… több mint fél éve nem voltam itt. Most az egész olyan idegennek hatott. A napfény csillanása a fehér márványon, a cirádás betűk belévésve, s az elszáradt virágok a füvön. Olyan hűvös, szelíd és ártatlan. Annyira megrázó.
Leültem a márványlappal szemben, s felhúztam a térdeimet az állam alá. Jól esett elmosolyodnom.
– Szia, anya.
Nem gondoltam, hogy képes leszek kimondani; azt hittem, csak egy halk suttogás lesz. Visszacsengett a saját hangom a fülemben… Két nagyon rövid szócska. Van, akinek semmit sem jelent. Van, aki hazajön suli után, becsapja az ajtót maga mögött, és felkiált az emeletre ezekkel a szavakkal. Van, aki egy ölelésre vár e szavak után. Van, akit meg is ölelnek.
Lehunytam a szemem, s próbáltam magam elé képzelni őt. Őt, akit úgy véstek a márványba: Yvette Allison Raven.
Lenge szellő fújdogált, a fáradt napsütés a hátamat melegítette, s a madarak éneke minden irányból szólt. A levegőben a közelgő tél ízét éreztem. A szemem előtt egy barna szemű, hosszú, tengernyi hullámokban leomló, fekete hajú, csilingelő hangon nevető nőt láttam. Vásároltunk, és nekem kellett eldönteni, jól áll-e neki az a vörös blúz. Cinkosan vigyorogva bólogattam, s erre rögvest úgy döntött, hogy muszáj elvinnünk. Örömet láttam a lelkében, egész egyszerűen jól érezte magát.
– Hiányzol…
Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan feladom… de egy temetőben rendszerint sírni kell. Része az íratlan szabályoknak, az etikettnek, amit hiányolok. Igyekeztem elpislogni a könnyeimet.
– Előbb is jöhettem volna, tudom… csak… én nem is tudom, tiszta hülye vagyok… sok minden történik mostanában. El vagyok varázsolva, azt mondanád – nevettem el magam kényszeredetten.
Elvettem a száraz virágokat a földről, s letettem a friss, fehér rózsát a helyükre.
– Sokkal jobb. Tutira – bólogattam.
Muszáj volt beszélnem. Végigcsinálhatnám az egészet egy hang nélkül is, de annak nem lenne semmi értelme. Ha beszélek, nyomot hagyok a világban. Így van értelme.
– Jet és Jennifer nagyon jól vannak… Nem kell aggódnod, jól megvagyunk. Csak velem… csak én… szóval tényleg el vagyok varázsolva. Én…
Nagyot nyeltem. Egyik pillanatról a másikra iszonyatosan gyengének és sebezhetőnek éreztem magam. Hosszú, vöröses tincseket láttam magam előtt. Akárhányszor ránéztem arra a megfoghatatlan tónusú sötét hajzuhatagra, teljesen el tudtam veszni a labirintusában.
Megcsóváltam a fejem, s kínomban elnevettem magam.
– Szóval, eljött ez az idő is. Úgy látszik, felnőttem… vagy legalábbis próbálok úgy tenni. Tudod, te nagyon kedvelnéd őt. Az nem lehet, hogy valaki ne kedvelje őt. Mindig ott van az a természetes mosoly az arcán és a zöld szemeiben… Annyira sajnálom, hogy nem ismerheted – sóhajtottam mélyet. Kétségbeesetten próbáltam keresni a szavakat, hogy jól jöjjek ki a helyzetből. – Tudod… én… nagyon örülnék… Bárcsak itt lennél, hogy elmondjam! Hogy… úgy értem, hogy megbeszélhessük… azt, hogy…
Lehajtottam a fejem, s ahogy beletúrtam a hajamba, tudtam, hogy most van itt az ideje annak, hogy ne fogjam vissza magam. A térdemen sötétkékre színeződött a farmer a ráhullott könnycseppektől.
– Csak az van… – a hangom mintha árnyéka lett volna önmagának –, hogy nem tudok kihez fordulni. Jennifert nem akarom ezzel zaklatni, így is van elég… elég… dolga… és… és Jet… ő meghallgat, de… nem érti, persze, hogy nem érti, hiába bölcsebb, mint én, nem elég érett hozzá, még csak tizenöt éves, nem tudja, mert fogalma sincs arról, hogy… hogy…
Össze kell szednem magam. Mély levegő, aztán kifújod. Könnyeket letörölni.
Az Y-ra bámultam a márványtáblán, de csak homályosan láttam. Olyan érzés volt, mintha a saját lelkembe tekintenék.
– Nem tudok hozzáérni. – a szavakat gépiesen, monoton hangon nyögtem ki. Rettenetesen fájt kimondani. – Akármilyen erősen küzdök érte, akármilyen harmóniát próbálok teremteni benne és saját magamban, nem megy. Egy pajzs veszi körül, ami miatt nem látom a lelkét, és nem tudom megérinteni. Senki sem tudja elképzelni, hogy milyen… nem tudják! Anya, annyira rettenetes! Reménytelenül szeretem! Nem tehetek róla, ez van! Ha csak meglátom, ha megszólal, ha hozzáér a ruháimhoz, úgy érzem… egy szempillantásával a földre tudna kényszeríteni! Annyira szeretem…
Két kézzel kapaszkodtam a hajamba. Hiába mentem keresztül olyan sok mindenen… nem vagyok még tizenkilenc éves, és máris elvesztettem mindkét szülőmet, hazudnom kell a világnak a lényemről, majdnem halálra gázoltam valakit… de még élek, s ezek a dolgok csak megerősítettek. Ennek ellenére még soha életemben nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak és magányosnak.
– Annyira hiányzol…
A vörös blúz, amit akkor együtt vettünk, évek múlva Jenniferé lett. Sohasem hordta. Gyönyörűen állna Helenán. Tökéletesen simulna a testéhez, fantasztikusan emelné ki az olajbarna bőrének színét.
– Tudom, hogy… most szívesen meghallgatnál… tudom, hogy alig vártad, hogy a fiaid felnőjenek, és kibeszéljük a csajos dolgainkat… a legtöbb kamasz ezt elrejti… letagadja a szülei… nem mondják… de ha… te itt lennél… én nagyon örülnék… rögtön hozzád… mennék…
Újabb szünetre volt szükségem. Jó, ha az ember ki tudja beszélni magából a dolgokat, de nem megy egyszerre.
– Szükségem lenne a tanácsaidra. Hogy elmondd, mit csinálok rosszul, és mit kéne máshogy… én már kifogytam az ötletekből.
Lehunytam a szemem, s pár percig csak a madarak hangját hallgattam. A temető az egyik legbékésebb hely a világon. Tele nyugodt, csendes halállal. De valahogy mégis minden annyira tökéletes volt. Én voltam az egyetlen sérült folt ezen a helyen.
Hosszú perceken át bámultam anya nevére. Egyik pillanatban őt, a másikban Helenát láttam magam előtt. Mikor elfogytak a könnyeim, úgy éreztem, könnyebb vagyok. De nem vagyok okosabb.
– Köszönöm, hogy meghallgattál – suttogtam. – Megígérem, hogy gyakrabban jövök. Ígérem.
Lassan felkeltem a földről. Felnéztem az égre: a tenger felől viharfelhők közeledtek. Össze kell szednem magam.
– Azt még nem tudom, mi a célja az életemnek… magam kell alakítanom az utamat. Sok minden történt, de, tudod… nem fogom hagyni, hogy az élet elsodorja őt mellőlem. Harcolni fogok érte. Ha az életem árán is, de végigcsinálom. Megéri, hiszen szeretem őt. Érte érdemes. Élnie kell annak, ami kettőnk közt van, életre kell keltenem!
Valahogy muszáj… meg fogom találni a módját, és legközelebb boldogan jövök vissza, érted? El fogom mesélni, hogyan csináltam, és hogy milyen jól megvagyunk Helenával, és hogy harcoltam érte. Így lesz! Szia, anya… Viszlát!
Lassan elkezdtem hátrálni, a tekintetemet még mindig a nevén nyugtatva. Hirtelen gyorsasággal, elszántsággal a szívemben távoztam. Letöröltem az utolsó könnyeket is az arcomról.
Hazamegyek, hiszen nem ez az otthonom. Jet bújja a könyveit, egyre okosodik; Jennifer megszállott Gyógyítóként operálja a betegeket; én pedig teszem a saját dolgom. Megyek oda, ahol kell a segítség. Megyek életben tartani két elveszett lelket. Megyek harcolni.
FEL
Zenei olvasztótégely: a My Chemical Romance, mint műfaj
Ha az ember a bölcsészettudományokat választja, s azon belül az angol szakot, és talán még az amerikai tanulmányok szakirányát is, legelőször az Amerikai kultúra nevű kurzuson találkozik a kulturális diverzitás, a többnyelvűség és a multikulturális definíciójával. Ezek eléggé elvont és ijesztő fogalmaknak tűnnek, de korántsem nehéz megérteni őket. Ezen az órán az előadó azon fáradozik, hogy megmutassa a diákoknak, hogy megértesse velük, miben más az Amerikai Egyesült Államok kulturális világa, mint egyes nemzeteké. Minden egyes, e tárgyhoz kapcsolódó könyvben azt állítják a szerzők: azzal, hogy mások kultúráját tanulmányozzuk, a sajátunkét értjük meg leginkább.
Innen, a közép-európai szemszögből nézve, van valami az USA-ban, ami taszít és vonz is egyszerre. Sose jártam még Amerikában, de tudom, hogy ott, az arizonai kősivatagban, New York felemelő, keleti parti hangulatában, Kalifornia napsütötte csillogásában igenis van valami. Talán a levegő összetétele más. Talán az óceán sóssága eltérő. Talán… talán, ha az ember fellapozza az amerikai kultúráról szóló könyveket, kiderül, hogy az alkotmányban, az ideákban, értékekben és a szabadságban gyökeredzik minden.
Mi köze ennek az egésznek az egyik kedvenc együttesemhez, a My Chemical Romance-hez? Az, hogy ez a New Jersey-i banda sosem tudott volna felemelkedni, s világhírű rock együttessé kinőni magát, ha nem az Amerikai Egyesült Államokból származik. A zenekar tagjai egy olyan kulturálisan sokszínű környezetben nőttek fel, ahol az alkotmányban benne foglalt Jogok Törvényének ratifikálásától fogva törvény rendelkezik az egyén szólásszabadságáról. Ez az amerikaiak számára rendkívül értékes szabadság és esély az egyenlőségre tette lehetővé azt, hogy az amerikai gyermekek olyan szellemiségben nőjenek fel, amely garantálja azt a széles látókört és befogadó képességet, ami sok európai nemzet generációiból hiányozhat.
Létezik Amerikában egy úgy nevezett "nemzeti vallás", ami az állampolgárok patriotizmusában és vallási hitében rejlik. Ez a nemzeti vallás erősödött meg hatalmas mértékben a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után. Az emberek gyertyákat gyújtottak a halottak tiszteletére, tradicionális amerikai dalokat énekeltek, s az Államok zászlóját lengették az utcákon.
"Olyan volt, mintha egy science fiction filmbe keveredtem volna, vagy valami katasztrófafilmbe – emlékszik vissza Gerard Way, a My Chemical Romance énekese. –Pontosan olyan érzés volt. Nem hitted el, olyan volt, mint a Függetlenség napja, vagy valami ilyesmi. Nem volt semmi értelme, nem tudtad feldolgozni. De nekem kicsit más volt. Én nagyon érzékeny vagyok érzelmileg, így élem meg a dolgokat. Körülbelül 300-400 ember volt körülöttem, és pont a vonat végében voltam. (...) Minden ember, aki körülöttem volt... volt valakije azokban az épületekben, de nekem nem. Szóval, amikor az első épület ledőlt, olyan volt, mint egy atombomba. Kiváltotta ezt a hatalmas érzelmet. Egyszerűen rosszul lettél tőle... Inkább a körülöttem lévőkért aggódtam, mint magamért. Azt hiszem, a legelső gondolatom, ami akkor támadt, az volt: ez most mit jelent? Mit jelent a világ számára? Hogy fogja ez megváltoztatni a dolgokat? (...) Leszálltam a vonatról, hazasétáltam. Anyukám nagyon örült, hogy egyáltalán még életben vagyok."
Ez volt az a meghatározó élmény Gerard Way számára, ami löketszerűen indította el a folyamatot: úgy volt vele, nem szabad tovább vesztegetnie az idejét. Olyat kell alkotnia, aminek lesz lenyomata a világban, ami tényleg jelent valamit az emberek számára. Ha ez az érzelmi sokk, amit az amerikai nemzet elleni támadás oltott ki benne, nem veszi akkor körül, talán sosem veszi fel a telefont, s nem tárcsázza egy akkoriban majdnem elfeledett ismertségének, Ray Toronak a számát.
Így kezdték meg közös útjukat, s ma már négy stúdióalbumot tudhatnak magukénak. Az első album – I Brought You My Bullets, You Brought Me Your Love – a nyers, a környezetükben tapasztalt világról szól, s arról, milyen kilátásai vannak az egyénnek az erőszakkal, terrortámadásokkal teli huszonegyedik század küszöbén. A második albumon visszatükröződik az a felszabadultság, amit az Államokban töltött turnézás adott a bandának. Már láttak egyet s mást a világból, úgy gondolták, tudják, mit akarnak üzenni, s ezt a megfelelő hangon teszik. Ebből született az a "bosszú", amit az album állítólagos története vázol fel: még mindig egy ember küzdelmei és áldozatvállalásai a valamennyire teljes élet érdekében (Three Cheers for Sweet Revenge). Aztán a harmadik albummal, a The Black Parade-del egy kínok közt szenvedő, életének állomásait átgondoló, s végül a túlvilágra kerülő rákos beteg történetét hozták el számunkra. Ebből sok félreértés támadt, s a sötét témaválasztás miatt a média megbélyegezte ez együttest. A vádak és a fekete fikció terhe alól igazából csak a négy évvel később megjelent, legújabb stúdióalbumuk (Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoys) tudta felszabadítani őket. Egy 2019-ben játszódó disztópiát festenek elénk a dallamaikkal és szövegeikkel, ahol a túlélést az összefogás és az önfeláldozó harc jelenti. Miért fontos ez kulturális szempontból?
A kulturális többelvűség elképzelése szerint lehetséges, hogy többféle nemzet, különböző faji, vallási és politikai háttérrel képes egymás mellett, békében élni. Az USA egyfajta "kulturális olvasztótégely", ahogy a híres mondás tartja. Ahhoz azonban, hogy ez működjön, a brit bevándorló kolóniák idejében gyökeret vetett ideáknak, elképzeléseknek teret kell adni. Ezek: az egyén szabadsága, a lehetőségekben való egyenlőség, és az anyagi gazdagság. Az átlagos amerikai hisz a kemény munkában, s abban, hogy egymaga képes fenntartani magát, s így versenyezni tud a többiekkel. Magára utalva küzd a világban, hiszen minden joga megadatott hozzá – ez az az elv, amiért a legtöbben vándorolnak be az USA-ba ma is, csakúgy, mint kétszáz évvel ezelőtt.
Ez az alapjában véve amerikai gondolkodásmód, ami meghatározza a My Chemical Romance stílusát mind a dallamaik, mind a dalszövegeik szintjén. A bandát sokféle zenei kategóriába próbálták már besorolni, de sem a heavy metal, sem a punk, sem a progresszív rock, sem az emo, sem pedig a glam nem tudja definiálni, milyen a banda stílusa. Pont azért nem, mert éppen hogy ezek a műfajok azok, amelyeknek a keveréke alkotja a zenéjüket. A zenekar összes tagja más-másfajta zenéken nőtt fel, s más stílust képvisel, s mégis, ők – ellentétben az általános elképzeléssel, hogy egy zenekar csak egyfajta stílust képviselhet – képesek voltak felülkerekedni a megszokotton, s így összeolvasztották a rock különböző irányzatait a zenéjükben.
Ez az a jelenség, ami meghatározza a zenéjüket. A másik lényeges dolog, ami különlegessé teszi őket, pedig a szövegekben, a mondanivalóban rejlik. Mind a négy album az egyén küzdelméről szól. Arról, hogy magára utalva, kitartással és az elveiben való feltétlen hitre támaszkodva hogyan győzi le az akadályokat, melyek az útját nehezítik. A banda szövegeiben egy ámulatba ejtő történetet, a fontos üzenetet és a megoldást is felfedezhetjük egyszerre.
Ray Toro (gitár) így emlékszik vissza a korai időkre: "Azt játszottuk, ami bennünk volt. Így alakult ki a hangzás. Úgy gondolom, tényleg van egy különleges hangzásunk, különleges hozzáállásunk a zenéhez, ami úgy hangzik: jöhet bármi! Azt csináljuk, ami jól esik."
Ezek alapján merész, de talán megalapozott kijelentés lenne azt mondani, hogy a My Chemical Romance nem követ semmilyen stílust, hiszen új műfajt teremtett. Egybeolvasztották a különböző rock műfajokat, s újat, egészet, különlegeset, összetartót formáltak belőle. S ez az újdonság igenis működik. Ugyanez a folyamat játszódott le, s játszódik le mai is az Amerikai Egyesült Államok kultúrájának alakulásakor. Elfogadni a másikat, egyenlőként kezelni, s együtt valami újat, különlegeset létrehozni. S ebben a multikulturális világban fennmaradni, kemény munkával küzdeni, s végül élvezni a munka gyümölcsét. Csak úgy, mint a My Chemical Romance által elmesélt történetek legtöbb szereplője teszi. Bátran állíthatjuk: az amerikai szellemiség tökéletes megtestesülése ez a zenekar. Egy igazi amerikai banda.
Dora Craiban, 2011. április 5.
FEL
